Mindenszentek van. Ezen a napon csodálatos fényáradatban tündököl a temető. Kisgyermekkoromban csak erről szólt ez a nap, az emlékezésről és az imádságról. Mise tizenegy órakor, utána ebéd, aztán megvártuk a rokonságot, hogy velük együtt ellátogassunk a szomszédos dombra és meggyújtsuk a gyertyákat elhunyt szeretteinknél. Akkor még nem igazán értettem a halált, valami nagyon távoli, megfoghatatlan dolognak tűnt, ami sose érhet el, az elmúlás ismeretlen volt számomra. Tudtam, hogy miről szól ez a nap, de nem éreztem át a szívemmel.

Apukának volt egy barátja, Tek Pistának hívták, velünk szemben volt a háza, amiből már a csak a kút maradt meg emlékül. A sírhelye is majdnem elveszett, csak egy kis kereszt volt a földbe állítva a sírnál, ami ferdén is állt a vizes, megpuhult földben. Apuka minden évben meggyújtott egy mécsest Tek Pista sírjánál. Amikor megkérdeztem, hogy miért gyújtunk itt gyertyát, azt válaszolta, ez az ember adott neki életében először cigarettát, hogy kipróbálhassa fiatal korában, akkor az nagyon menő dolognak számított, jó barát volt. Apuka után Anyuka, azóta pedig mi is, minden évben meggyújtunk egy mécsest Tek Pista sírhelyénél. Valószínűleg mi vagyunk az egyetlenek, akik emlékeznek rá. Talán ameddig életben tartjuk a gondolatot, Tek Pista emléke sem fog elveszni, így velünk marad az élők között, még ha nem is ismertük őt.

Mindenszentek napja a zord időjárásról, a futkározó piromániás kisgyerekekről, az őket csitító szülőkről, az esti rózsafüzérről és az égett műanyag mécsesek szagáról szólt, ami minden alkalommal a jeges szél fuvallatával járta körbe a temetőt. Az egyetlen nap, amikor nem féltem a koromsötét éjszakában, mert tündökölt a fényözönben. És ez a varázslatos világosság beterítette az egész dombot, két estén keresztül az ablakból figyeltük, ahogy fényárban úsznak a sírok, aztán estéről estére elhalványodnak. Mindenszentekkor olyan vendégek is megjelentek, akiket egy évben csak egyszer láttunk, így mindig óvatosan kellett aznap a házban kószálni, de leginkább elbújni a szobánkban, amíg el nem mennek. Ha netán kimerészkedtél, ott voltak a kínos puszik, meg ölelgetések, na meg a kérdések, hogy hány évesek vagyunk és hova járunk iskolába, aztán meg nem lehetett otthagyni őket, nehogy azt gondolják, hogy unalmasak. A felnőttek beszéde mindig érthetetlen volt, és rettentően álmosító. Gyermekként az volt a legjobb a vendégekben, amikor elmentek, na meg amit hátrahagytak, a finomságok.

Ennél már csak a karácsonyi készülődés volt izgalmasabb, amiben Anyuka remekelt. Minimum öt-hat féle süteménnyel készült az ünnepre, én pedig imádattal figyeltem a mestermunkáját. Anyukának egy szabálya volt, a süteményeket csakis nézni lehetett a távolból, megtapintani vagy netalántán beleharapni karácsony előtt a legnagyobb bűnnek számított. Anyuka a sütik széleivel és egyéb hátramaradt krém–alamizsnával próbálta csillapítani a kis hiénák édesség utáni vágyát, persze ez nem mindig aratott sikert.
Fekete-erdő szelet, sportszelet, hatrakott, Lajcsi szelet, linzer, mézes krémes. Ahogy halkan kimondom a sütemények nevét, egyből Anyuka szorgos kezét látom, ahogy a tűzhelyen főzi a krémet, ahogy keveri a tálban a hozzávalókat, kinyújtja a tésztát, nézi a sütőt, várja, hogy teljen az idő, aztán megkeni a kihűlt krémmel a lapokat, összerakja őket, és tádám, kész a csoda, már majdnem éjfélt ütött az óra. Anyuka fáradtan a spájz ablakába helyezi a mesterművet. Így adott értelmet az ünnepnek, ezért keltünk fel korán reggel karácsonykor, hogy körbeálljuk Anyukát, amikor felszeleteli a süteményt, aztán egy szempillantás alatt elkobozhassuk a széleket. A sütemények történetében ott vagyunk mindannyian, nevekhez tudnám kötni az összeset, mikor és kiért készült, ahogy éppen körbeüljük az asztalt, mindegyikünk elveszi a kedvencét a tálcáról, és beleharap, mintha csak először kóstolná meg. Anyuka az asztal széléről figyeli a társaságot egy szerény mosollyal az arcán.

Az írás a FALUMAGAZIN 2023/4. számában jelent meg. A képek a szerző tulajdonában vannak.

Ha kíváncsi vagy legújabb írásaimra, kövess Facebook oldalamon!