Mindenhol ezt a macskát látom. Az árok szélén, az út kellős közepén, a dombon felfelé vezető úton megdermedve, mint aki szellemet látott, vagy éppen a lejtőn lefelé szaladva, bele nem gondolva a halálba. Ahogy közeledik a nagy brummogó szörnyeteg, a kiscica maroknyi félelem nélkül megáll vagy leül, vagy ami még rosszabb, elterül, és biztos benne, hogy ő ezt túl fogja élni, ki fogják kerülni bármi áron, mert neki ott kényelmes. A duda harsány nótája kellemes melódia számára. Bár nem érti, minek a lármázás, amikor olyan egyszerűen ki lehetne kerülni, mint amilyen egyszerűen ő le tudna kullogni az út szélére. Csak rá kell lépni a fékre és elfordítani a kormányt, lehetőleg sebtében. Magasztos, egyhangú tekintetével megadásra kényszeríti a sofőrt. Ez a fránya macska. Nagy a te hited.
Apuka régen azt mondogatta esténként: „Aludj szépen, mint a kiscica a szénában.” A hitem soha nem volt nagy. A hitet tanulni kell, az nem magától jön. Olyan, mint a biciklizés, azt el kell dönteni egyszer, hogy meg fogod csinálni és lankadatlanul gyakorolni.
Régen azt beszélték, ha kevés a hited és zavarosak a gondolataid, menj a templomba és megtalálod önmagad. Én soha nem találtam ott meg. Ha kimentem a kertbe, és elmondtam egy imát, akkor nyugalmat leltem, a muzsikában menedéket, abban el tudtam veszni, ahogy magával sodort a dallam. De gyógyírt csak az alkotás nyújtott, ha valamit rendbe tehettem. Amikor takarítok, az a legjobb, ha egyedül csinálom. Ha valaki más csinálja helyettem, akkor elölről kell kezdeni az egészet. Nem csak a házat teszem rendbe olyankor, hanem az elmémet is. Néha hagyni kell az embert, hadd súroljon, mosson, töröljön, porszívózzon, fertőtlenítsen egymagában, mert a lelkét is tisztítja közben.
Szeretek elesni. Nem összetörni magam, de csak úgy elesni. Nem önszántamból, hanem jó cél érdekében, ami hozzáad valamit az életemhez. A gördeszka ilyen, százszor el lehet esni gyakorlás közben, és akkor sem fog menni. El kell esni még ötvenszer, és annyiszor fel is kell állni, kiélezi az érzékeidet. Azért is meg kell küzdened, hogy a deszkán maradj. Ha elveszíted az egyensúlyt, és túlságosan előre dőlsz vagy pedig hátra, akkor eltanyázol, vagy még azelőtt leugrasz a deszkáról, hogy ez megtörténne. Ilyenkor annak a kiscicának érzem magam az út közepén, aki olyan biztos magában, hogy a rendíthetetlen hitével egyhelyben áll és meg nem mozdul.
Ha hátra kell hagynod bármit az életben, nem muszáj egyből továbblépned, csak egyet kell tenned, nem szabad hátratekintened. Nem kell elengedned semmit, nem kell eszeveszetten rohannod előle, csak egy dolgot kell ismerned, az irányt, amerre haladsz. Arra gondolok, milyen jó lesz felszállni arra a repülőre és szembenézni az újdonsággal, megtapasztalni azt, amit még sohasem csináltam azelőtt, találkozni és szóba elegyedni idegen emberekkel, otthont lelni bennük. Minden egyes találkozásból magunkkal viszünk valamit, és én szeretek mások történetébe belekapcsolódni, ha éppen nem a sajátomat írom, hiszen egymásból építkezünk.
Ma különösen szép nap van. Felhős az égbolt, nem vakít a fény, hűs szellő köszön be a teraszajtón, nézem, ahogy libben a hosszú lenfüggöny. Nagypapa felhívott, és elmesélte, hogyan tanult meg úszni. Soha nem láttam Nagypapát úszkálni, így szinte biztos voltam benne, hogy nem is tud úszni. Nagypapa azt mondta, kénytelen volt megtanulni fiatalkorában, mert különben a tehenek örökre az állóvízben hűsöltek volna, márpedig haza kellett őket terelni. Minden nap végén a tóban maradt egy-két boci, a világért sem akartak kimászni onnan, így Nagypapa eldöntötte, hogy estefele, amikor hazavezeti őket és a tehenek indulnak a tóba, elkapja az egyiknek a farkát és bemegy vele a vízbe. Hát Nagypapa meg is fogta, de valahol a tó közepén a marha lerázta magáról, így nem maradt más választása, a kezével és a lábával elkezdett kapálózni. Két hét múlva már úszott is Nagypapa, és a tehenek sem tudtak többet lébecolni a vízben. Nagy a te hited, Nagypapa.
A húszas éveidben van a legtöbb energiád, amikor a jövődet építgeted, és majd húsz év múlva pontosan azt fogod kívánni, hogy ennyi idősen újra ezt az időszakot éld át. A húszas éveim döcögősen kezdődtek, de a rossz élmények fikarcnyit sem csökkentették az eltökéltségemet, inkább földöntúli löketet adtak neki. Soha nem éreztem még ennyire élőnek magam.
Maja mama az én fogadott anyukám, ő pedig azt mondja mindenkinek, én vagyok az ő fogadott lánya. Nem köt össze minket rokoni szál, a barátaim édesanyja. Amikor elvesztettem Anyukát, a sírjánál vigyázban álltam, és én úgy maradtam. Maja Mama pedig mellém állt, és azóta nem mozdult el mellőlem. Anyukám lett, amikor nem volt többé Anyukám. Maja Mama sírt az ajtóban, és ölelt át erősen, amikor felköltöztem Pestre. Maja Mama készít nekem otthoni ételt, amit magammal viszek a hosszú utakra. Maja Mama küld nekem képeket a virágokról a kertben, mesél az életéről, és ad tanácsokat. Néha Maja Mama gyógyítja meg a szívem és nevettet meg. Legtöbbször csak pletykálunk erről-arról, na meg a férfiakról. Senkinek sem kezdődött könnyen az élete, ahogy neki sem, de a hite nagy volt, és érzem, hogy bennem is nagy a hite.
Néha hallok hangokat a fejemben. Azt mondják: nem vagy elég okos, nem vagy elég jó, nem vagy elég nekem. Magamtól kell rájönnöm, hogy sokkalta több vagyok annál, hogy elég legyek, igazából minden vagyok, amire valaha vágytam, aki valaha akartam lenni. Tudom kivé váltam, és szeretem a nőt, aki lettem, mert Anyukára emlékeztet. Szeretem, amit csinálok, ahogy csinálom, és ahogy hibázom, ahogy tanulok belőle. Az én hitem is nagy, mint a kiscicának az úttest közepén.
A képek a szerző tulajdonában vannak.
Ha kíváncsi vagy legújabb írásaimra, kövess Facebook oldalamon!
