Sok mindent értettem meg a földön keresztül. Otthon, abban a kavicsos, agyagos, kemény földben, ahol a mag kezdődik. A legapróbb teremtéskezdeménynek csak két dologra lenne szüksége: porhanyós földre és vízre. Azonban, ha már kibújt a sötétségből, az élete hirtelen bonyolultabbá válik. Az intenzív napsütés megégeti a leveleit, a túl sok eső elrohasztja a gyökerét, és ha nem kapáljuk meg körülötte, megfojtja a gaz. Mindig ez, soha más. A legtöbb növény így is el tud lenni, csak soha nem fog termést adni. Talán a legtöbb ember is el tud csak lenni, és soha nem szeretni.

Akkor minek kémleled a csillagos eget? Te, ott a vaksötétben. Az egy könnycsepp a szemednél? Csak nem hullócsillagot láttál? Azt mondják, olyankor kívánni kell, de mire észbe kapsz, a hullócsillag már rég tovatűnt.

Minek simogatod azt a vadvirágot? Te, ott a réten. Dilis vagy? Mintha nem falun nőttél volna fel. Mintha a növény mézédes aromája nem a véredben csörgedezne.

Most meg mit hablatyolsz erre a dalra? Nem is tudod a szövegét. Te, ott a zebránál. Zöld a lámpa. Inkább vedd ki a fülhallgatót a füledből, és siess át az úttesten, elvégre nem egy film főszereplője vagy.

Már megint zuhog az eső. Most meg mit csinálsz? Inkább behunyom a szemem, táncol az esőben. Nem is tud táncolni, csak pörög meg ugrál, mint egy kisgyerek. Ott a szemében, van valami, meg a kezében, meg a mozgásában. De mi az? Nem tudom megmagyarázni.

Haza. Már megint csak haza akarsz menni. Nem tudsz sokáig élvezni egy eseményt sem, mintha be lennél programozva, hogy hazamenj, hozzá, azonnal. Mi ez, szerelem? Hánynom kell, ahogy nyáladzol.

Végre, ülünk, ezt már szeretem. A vonat nyugalmas, elengedhetjük magunkat, vele együtt rezeghetünk, ahogy haladunk a messzeségbe. Fejezd már be, ne mosolyogj mindenkire. Ne nyújtsd a szívedet nekik, idegenek, nem kapsz cserébe semmit. A lényedben van az élet öröme, az övékben nincs.

A fű tele van kullancsokkal, igazán nem kéne heverészned itt. Csak nem sírsz? Nem akartalak megbántani. Néha túl sok vagyok, néha túl sokat mondok. Ostorozlak, mintha nem lennél elég nekem, pedig az vagy. Te vagy minden, amire valaha vágytam. A legkülönlegesebb, legritkább kaktusz vagy a kertben, ami egyszer nyílik egy évben, és csak egy napot virágzik. Én megfogom a kezed, add nekem, hadd szorítsam meg, itt vagyok. Nem csak az a kaktusz vagy, most már látom, te magad vagy az egész kert.

Tudod mit? Dolce far niente. Csináljuk azt, tegyük a semmit, édesen. Húzd el a függönyt, hadd világítsa meg a lemenő nap fénye az arcodat. De jó, kellemesen meleg, most nézz ki az ablakon, milyen jó, hogy fák vesznek körbe, az ott egy cinege, az meg ott egy varjú. Egyél citromos fagyit. Szóljon a muzsika, hangosan. Feküdj le a szőnyegre, nyújtsd meg a végtagjaidat, érezd a tested, ahogy húzódik. Csípd meg magad, tedd a szívedre a kezed, érzed, ahogy dobog? Értünk dobog.

Most már értem, te a kemény agyagban kezdődtél. Kötött vagy. Nehezen hatol mélyre a gyökered, de ha gyökeret eresztett, nem létezik ekevas, ami egészében ki tudna vájkálni a földből. Csak úgy lehetséges, ha széthasítjuk a gyökered, és közben elveszítjük egy részedet is.

Tudod, úgy kell törődnünk magunkkal, ahogy szeretnénk, hogy mások törődjenek velünk. Írd fel egy cetlire. Ne felejts el enni. Ne felejtsd el bekapcsolni a biztonsági övet. Ne felejtsd el lekapcsolni a lámpát. Ne felejtsd el bezárni az ajtót. Ne felejtsd el, inkább menj vissza, köszönj el kétszer, jól van minden. Most pedig fogd meg a kezed, szorítsd meg erősen, mehetünk.

Ha kiléptél az ajtón, mosolyogj rájuk, ne tartsd vissza, tudom, hogy akarod. Meg fognak lepődni, hülyének fognak nézni, utánad fognak menni. Legközelebb majd megkérdezik, netán van valami az arcukon, amin elmosolyodtál? És te majd azt mondhatod, igen, a szemükbe néztél és a szívükbe láttál. Láttad, hogy tegnap tizenkét óráztak, aztán meg egész éjjel fent voltak a gyerekkel. Láttad, hogy egyedül vannak, hogy főznek, hogy takarítanak, hogy egészségesek, hogy betegek, hogy beszélgetnek, hogy kirándulnak, hogy mennek és csinálják a dolgukat. Láttad, hogy éppen örülnek, máskor pedig szomorúak és csalódottak, hogy összetörték a lényüket, és ők kirakták magukat újból. Láttad a megsárgult levelek között az új hajtásokat, a megtépázott gyökerek labirintusában a friss szártagot. Megcsodáltad ezt mind, és elmosolyodtál.

Egyszerű emberek vagyunk, a legtöbben ugyanazokkal az érzésekkel és élményekkel. Valójában ugyanazt érezzük, csak idegenek vagyunk egymással, mert úgy könnyebb.

A képek a szerző tulajdonában vannak.

Ha kíváncsi vagy legújabb írásaimra, kövess Facebook oldalamon!