Július van. Kint állok az udvaron és a domb másik oldalát kémlelem, nézem a napfelkeltét. A búzamező aranylóan hullámzik, ahogy a napsugarak megtöltik fénnyel a mezőt. A hűvös pirkadati szellő gyengéden megtáncoltatja az érett, aratásra váró kalászokat, ők pedig követik a ritmust, arra hajlanak, amerre a szél zenél. Ez az őzek, nyulak, apró siklók, gyíkok, egerek és madarak színpadja. Minden reggel táncot járnak ők is a búzaszálakkal, egyszerre legelésznek és habzsolnak, utána meg szaladnak és ugrálnak, aztán,  ahogy a nap felér az égbolt tetejére, tovatűnnek az erdő árnyékában. Nem szeretik a közönséget, a homály teszi őket titokzatossá. Bár minden hajnalban ugyanaz a színjáték, még sem lesz unalmas. 

Mellette a réten már méteres magasságú a növényzet, pöttöm repülő tündérek szerelmesen cirógatják, kóstolják a vadvirágokat. Ez a nővérem terepe. Gyermekkorunkban némely napokon képes volt órákig gubbasztani a fűben, hogy megtalálja és lefényképezze a legkülönlegesebb pillangókat, amik képeit rendszeresen kifüggesztette a ház falaira. Messzi Mama kertjében minden évben sebesen cikázott a virágok között a sakktáblalepke, nappali pávaszem, kardoslepke, fecskefarkúlepke, citromlepke. A nővérem kedvence az atalantalepke és a kacsafarkú szender volt, egy igazán figyelemfelkeltő lepkefajta, legjobban a kolibrire hasonlít, ahogyan hosszú pödörnyelvével szippantja ki a nektárt a virágokból. Szeptember környékén néhol látni lehetett narancsszínű kéneslepkét is, amely egyáltalán nem elterjedt a Vendvidéken, ugyanakkor kritikusan védett fajta. 

Júliusban a rét egy rikító zöld tenger, nemes világ szelíd lényekkel, az ég olyan kék és felhőtlen, mint Nagypapa szeme. Tulajdonképpen az egész birtok Nagypapa képmása, egy térkép a múlthoz, amikor még teheneket legeltettek a réten. A kitüremkedő erek a kezén az öreg fák gyökerét mintázzák, amik itt-ott kibukkannak a földből. Homlokán a vonalak úgy hullámzanak, ahogy a fűtenger hullámzik, ha meglengeti a szél. Amikor mosolyog, a két szeme oldalán a ráncok a nap megannyi sugarát rajzolják az arcára, ahogy a fény áthatol a fák ágai között, megvilágítva egy tisztást. 

Ha megcsodáltuk a lepkéket arra az évre, eljöhetett az aratás ideje. A nagy réteket lekaszáltuk, a füvet hagytuk kiszáradni, egy sorba gereblyéztük és szénabálát készítettünk belőlük. Télen ez adott ételt a teheneknek. Betakarítottuk a búzát, a szalmából ugyancsak bála készült. Ezt használtuk fel alomként az állatoknak. Nagypapa és Apuka hetekkel az aratási szezon előtt elkezdték felkészíteni, mármint megjavítani a kombájnt a nagyjából kéthetes műszakra. A karbantartás mindig alapos tisztítással kezdődött, azután következhetett  az ékszíjak, kaszapengék és rosták ellenőrzése. A csúszótalpak gondoskodtak az egyenletes vágásmagasságról, így fontos volt annak a kopását is megvizsgálni. Az aratás közben a szalmarázó ládákat is karban kellett tartani. A betakarítás megkezdése előtt roppant izgalmas volt hallani, ahogy Apuka először izzítja be a kombájnt, ez később monoton zúgássá változott, és parádés tevékenységnek bizonyult fel-le ugrálni a mozgó gépről, ami természetesen komótos tempóban haladt előre a mezőn. 

Ha most itt lennél és körbe néznél, a szemed sarkában megpillantanál engem. Kifeküdnénk a búzamező szélére, nem a közepére, mert ott sok az egér meg a sikló, és nem jó érzés, amikor cirógatnak. Aratás után megmártóznánk a búzaszemekben — amiket kiterítettek száradni —, ahogy kiskorunkban tettük, ott már csak a katicabogarak csiklandoznak.

Ha eljött az este, tüzet csiholnánk, ami nem sikerülne egyből, aztán hívnánk Nagypapát, hogy „fújja meg” a tüzet, és az lobogna utána. Túlságosan megperzselt virslit és félig nyersen maradt zöldséget ennénk, de akkor, abban a pillanatban ez lenne a mi mennyei vacsoránk. Nyögvenyelősen felállítanánk a sátrat, ami épphogy nem dől össze, aztán sikoltozva tépném ki az ajtaját az első pók felfedezése után. Lenyugodnék, aztán visszamennék a tákolmányba, de meleg van, én izzadok, és valami mindig bizsergeti egy testrészem, úgyhogy éjfél környékén végül bemennénk a házba, befeküdnénk a puha ágyba és álomra hajtanánk a fejünket. Pár perccel később már szúnyogok koncerteznének a fülünk mellett, mert a szúnyoghálót mindig elfelejtjük megjavítani, pedig már évek óta megtépte a macska. Aztán összecsapkodva a levegőt, pár csípés után eltelik egy-két óra, és végre megtör a meleg. Érezni a hajnal hűvös fuvallatát, ahogy szerényen beköszönt az ablakon, és akkor, abban a szent pillanatban, már félálomban, ahogy éppen a paplan után nyúlunk, vagy a másik keze után, az az igazi boldogság. Ahogy keressük azt, ami melegséget nyújt számunkra, legyen az a paplan vagy bárki más. 

Képek: © Copyright Ropos Angéla

Ha kíváncsi vagy legújabb írásaimra, kövess Facebook oldalamon!