Leszel az útitársam? Még csak most kezdődik a kaland. Éjfél lesz két perc múlva, a Zürichbe tartó vonaton ücsörgök.
A kényelem és egy cseppnyi fáradtság mindent elsöprő erejével írom ezt, megmozdulni most komoly erőfeszítésembe kerülne. De az igazság az, hogy eszemben sincs mozgolódni, csak szűkösen az ablak mellé nyomulva, lábaimat a mellkasomhoz szorítva valahogy átvészelni az éjszakát, miközben a frusztrált tömeg a kobakom felett tornyosul. Pontosan tudom, hogy mindegyik ácsorgó személy azon morfondírozik, vajon mikor tápászkodom fel és slattyogok ki a mosdóba. Az ülőhelyem ebben a szent pillanatban kiváltságnak számít a vonaton, szinte aranyat ér, és még csak nem is az enyém.
David, egy kedves spanyol útitárs ajándékozta nekem. Az ő barátai Jimena és Julia. Amikor kiderült a szerencsétlen helyzetem, hogy nem létezik a helyjegyem, egyből adoptáltak az éjszakára, és megesküdtek, hogy ők majd megvédenek, csak el ne mozduljak onnan. Kiderült, hogy körbeutazzák Európát a baráti társaságukkal, és én röpke (khm, véget nem érő) tíz órára kapcsolódtam bele a történetükbe. Azt mondják, én vagyok az első ember, akivel találkoznak és angolul beszél, másrészt pedig mosolyog rájuk Budapesten. Boldog, hangos társaság. Azt mondják, hangos helyről jönnek. Julia Rubik kockával játszik mellettem, Jimena pedig rajzol, mindketten naplót írnak az utazásaikról. David könyvet olvas, de előtte még megszabadul a túracipőjétől, így az émelyítő, irtó büdös lábát kell elviselnem három óráig, dehát csekély ár az ülőhelyért, ahonnan akkor sem hagyja, hogy felálljak, amikor beüt a káosz Bécsben.
Még 6 óra és 42 perc Buchs-ig. Hol van még a napfelkelte?
Hajnali 3 óra, a vonat elcsendesedett, az utasok a legkényelmetlenebb pozíciókban próbálják álomra hajtani buksijukat. David és Julia a földön elterülve bóbiskolnak. Egy órácskára én is elszenderültem.
Hajnali 6 óra. Már 24 órája nem szundítottam rendesen, azonban fikarcnyit sem érzem magam fáradtnak vagy kialvatlannak. Talán az izgalom, hogy minden egyes perccel közelebb kerülök az úticélomhoz.
Megérkeztem. Mártika az állomáson vár. Olyan régen találkoztunk, hogy fel sem ismer, valószínűleg a nemrég fejlesztett izmaim miatt (valójában én voltam meglepődve az ő kigyúrt karjain). Mivel Mártikának dolgoznia kellett aznap, megbízta a lakótársát, hogy foglalkozzon velem és vigyen el ide meg oda, hogy lássak világot. Egy óra pihenő után eldöntöttük, hogy felmászunk a szemben lévő Chäserrugg hegy tetejére. Péter minden héten megmássza a hegyet, így biztos voltam benne, hogy nem lehet az olyan vészes, ha valaki újra és újra rászánja magát, hogy felcsattogjon a tetejére. Naiv, hét éve Pesten egzisztáló, sík aszfaltot taposó leányként nem igazán vettem számításba, hogy a hegyvidéken minden út felfelé vezet. Ha őszinte vagyok önmagammal, akkor csak nagyon-nagyon fel akartam jutni a csúcsra, és nem egyszerűen akartam ezt megtenni, kisvonattal meg libegővel, nem-nem, én meg akartam szenvedni érte, hogy folyjon rólam a verejték, égessen a nap, minden egyes porcikámban érezni akartam a gyötrődést. Péter a túra felénél beismeri, hogy hát valóban eléggé gyenge vagyok, de az akaratom nagy, az juttat majd fel a magasba. Nem mondtam semmit, mert alig kaptam levegőt. A hegy felénél sem tartottunk, de annyira rosszul voltam, hogy legszívesebben kihánytam volna a reggeli rántottát — és nem csak azért, mert Péter nem sütötte át rendesen, és így félig nyersen kellett magamba tömni, meg hát nem akartam hálátlannak tűnni a vendégfogadóm előtt —, de aztán elég volt elképzelnem, hogy ez megtörténik, és máris jobban éreztem magam, lépkedtem tovább. Az utolsó 200 méteren már percenként megtorpantam, hogy levegőt vegyek, fel is adtam párszor, de Péter rettenthetetlen motivációs beszédeinek hála — miszerint „akkor jó, ha fáj, érzed, hogy élsz, nem?”, „már nincs sok hátra, most már tényleg” — kitartottam. Na meg, amikor a hátam mögé tekintettem, kissé elszédültem, úgyhogy nem volt mese, nem volt itt visszafordulás, tovább kellett menni. 5 óra elteltével 2264 méter magason feküdtem a fűben, és a látvány elképesztő volt, nem fogható semmihez. Látni kell, átérezni, lefeküdni a hegy szélére, és csendesen magadba fogadni. Péter jó útitárs volt, én túléltem a hegyet, ő pedig túlélt engem, és cseppet sem éreztette velem, hogy ezt a túrát 2 és fél óra alatt szokta megtenni. A nap végén a lábaim piros paprikásra sültek. Aztán hazaért Mártika, kiültünk az erkélyre, boroztunk és csacsogtunk, egészen addig, amíg felértek a csillagok az égbolt tetejére.
Péntek. Első úticélunk Thurwasserfälle felfedezése volt. Bár a száraz idő miatt egy csepp vizet sem észleltünk, nem hogy vízesést, de így is varázslatos volt körbejárni a barlangot. Na meg a sejtjeinkben éreztük az eső közeledtét. Laui-nál köszöntünk a teheneknek, ebédeltünk, és elindultunk Gräppelensee felé, amit Mártika csak tehenes tónak hív, mivelhogy bárhova néz az ember, bocikat lát. A túra nem volt egyszerű, de barátságosabb volt a tegnapi hegymászásnál, na meg láttunk sok szépet útközben. Igazi erdei kirándulás, pont, amire vágytam. Este rántott karfiolt sütöttünk, aztán kiültünk az erkélyre és egy kis bor társaságában megfigyeltük, ahogy a szomszéd birtokon szétfröcskölik a tehéntrágyát. Most már értem, miért van sokkalta büdösebb, na meg a fű is zöldebb.
Szombat. Korán keltünk, mivel Mártika viharra számít délután, így egy rövidebb, de annál izgalmasabb túrát tervezett meg. Úticélunk ugyanaz a hegy volt, ahová már egyszer felszenvedtem magam, azonban most megkíméltük testünket, és a kisvonattal robogtunk fel a hegy közepére, ahonnan az igazi gyalogtúra kezdődött. Az út neve Klangweg, mivelhogy végig a bocik nyakában csilingelő kolompot hallgatod, és útközben különböző típusú hangszeres megállóknál pihenhetsz meg, ahol ki is lehet próbálni a különleges hangszereket. Az első hangszernek egészen földöntúli hangja volt, legjobban egy plafonig érő nagy hordóra hasonlított gitárhúrokkal. A lábaddal tudtad pörgetni, és a kezeddel is kontrollálhattad a hanghatást. Muzsikája baljós érzetű volt, arra emlékeztetett, mint amikor a sci-fi filmekben megérkezik az alien űrhajó és elfoglalja a Földet. Voltak nagy, gomba alakú fém építmények, amiket egy fa klopfolóval tudtál megdobbantani, és mindegyik máshogy dongott. A tündérek is telepítettek egy hangszert, azt csak az ujjaiddal tudtad megszólaltatni, és nagyon csendben kellett lenni, hogy élvezni lehessen a muzsikát. Volt egy hatalmas bödön is, aminek a két szélét nedves kézzel kellett dörzsölni, hogy megszólaljon, és közben rezgett, egyre jobban pattogott a víz benne. Azt hiszem, ez volt a kedvenc napom.
Vasárnap. Ma ellátogattunk Lichtensteig csodaszép városába. Az idő nem kedvezett számunkra, ugyanis folyamatosan szemerkélt az eső, de legalább felvehettük a cuki esőkabátunkat. A város elég üres volt, az épületeken középkori motívumokat véltem felfedezni, csodaszép, hangulatos hegyvidék. A város egyik völgyében hatalmas kertet építettek ki üvegházakkal. Miután körbejártuk a várost, elindultunk az erdőbe a folyó mentén, és végül annyit kóboroltunk, hogy felfedeztünk egy hatalmas eldugott vízesést. Alig önthető szavakba az élmény: körbejárni egy barlangszerű helyet, minden egyes lépésedre figyelni, átugrálni a folyót, bele a vízbe, a cipő már át is ázott, de te a közepén egyensúlyozol egy apró szigeten és figyeled a zuhatagot. Van ennél gyönyörűbb érzés?
Hétfő. Az utolsó napom lett volna Svájcban. Már harmadik napja kitartóan zuhog az eső, de úgy döntöttünk, a keserves idő ellenére is ellátogattunk Voralpsee-hez. Sár, hideg, pára. A hegyek elbújtak a hatalmas szürkeség mögé. Egy óriási vízesés zubogott le a szemben lévő hegység közepéről. Az onnan érkező víz utat tört magának az erdőben és fürgén csobogott bele a tóba. Festői látvány. Otthon kukoricát pörköltünk és boroztunk Mártikával. A vonatom este 11 órakor indult. Este 10 órakor érkezett egy üzenet, miszerint a vonatot törölték az esőzések miatt, több útvonal is járhatatlan. Kissé becsiccsentve, szomorúan, de megkönnyebbülve elfogadtuk a helyzetet. Másnap hajnalban kétszeres áron új jegyet vásároltam és többszöri átszállásokkal végül hazavándoroltam. A hazaút kínkeservesebb és izgalmasabb volt, mint az odaút. Reggel 10 órakor indultam el, és éjfél környékén érkeztem meg. Hullafáradtan azon morfondíroztam, bárcsak visszamehetnék.
Svájcban minden nagyon drága. Mindenki köszön mindenkinek vidéken. A pályaudvaron tábla figyelmezteti a csórókat, hogy tilos a kéregetés. A helyi mezőgazdasági kis üzletben nincsen eladó, mert tudják, hogy svájci pénztárcával semmi okod nem lenne lopni. Bizalmat helyeznek beléd, csak azért, mert ott vagy. A füvet trágyázzák, hogy zöldebb legyen a miénknél. A helyieknek furcsa az ízlésük a kerti díszeket illetően. Mégis ki a fene helyez az udvar kellős közepére egy alkatrészekből összetákolt medve nagyságú medvét kinyúló nyelvvel, vagy tesz egy narancssárga, virágos oroszlán és tigris nagyságú oroszlánt és tigrist a tetőre, vagy netán horrorisztikus bohócokról készült festményeket akaszt a lépcsőházba.
Elképesztő utazás volt, rengeteget tanultam és tapasztaltam, feltöltődtem, erőre kaptam, kimerültem. Az út minden volt, amire vágytam. Megdöntöttem a saját határaimat. Mártika szavaival zárom beszámolóm: „ez nagyon creep”, „azt hittem, Pest megváltoztatott, de nem”, „különlegesen egyedi vagy”, „kérsz bort?”.
A képek a szerző tulajdonában vannak.
Ha kíváncsi vagy még több képre Svájcból, látogass el Instagram oldalamra!
Ha nem szeretnél lemaradni legújabb írásaimról, kövess Facebook oldalamon!
