Kalandunk Nagy Lajcsival egy augusztusi fülledt reggelen kezdődött. Elhatároztuk, hogy idén nyáron három országon keresztül fogunk motorozni. Így hát felpattantunk Nagy Lajcsi túramotorjára jó sok nassolnivalóval a batyunkban, és útnak indultunk Siófok felé, ahol két útitársunkkal folytattuk kalandunkat Szlovéniába. A második megállónkat a határnál tettük meg, ahol bizony nem csak a fejünk fölött gyülekező viharfelhők okoztak szorongást, de számomra a trendi, de annál kényelmetlenebb sisakom is, amit először viseltem hosszabb ideig. Talán nem kell bizonygatnom, de az autópályán szörnyen félelmetes motorral száguldozni, így nyugton kellett maradnom, ami nem könnyű már alapból sem. Nagy Lajcsi sem igazán támogatja a mozgolódásokat hátul, miközben a kamionok között manőverezik.

Egy óra után azonban muszáj volt megállnunk, a fájdalom tetőfokára hágott, a kobakom majd szétrobbant belülről, de leginkább a fülemet nyomorgatta a sisak. Nekiálltam Nagy Lajcsi vállát ütlegelni hátulról, de csak azért, hogy figyelmeztessem, közel a vég, no de az se volt szerény mutatvány széllel szemben. Végül Nagy Lajcsi eltávolította a kínzó szivacsokat és tovább utaztunk. Még jó, hogy a következő megállónk húsz percre volt, ugyanis a szivacsok nélkül úgy éreztem, mintha a sisak helyett egy bakkecske ugrálna és rázná össze a fejem, ráadásul visítva.

Döntés előtt álltam. Ha netán eltaknyolunk, vagy szétloccsan a fejem a szivacsok nélkül, vagy visszahelyezzük őket, és fejemen viselem az út szenvedéseit. Hát visszatettük. Szerencsémre, ahogy közeledtünk a nap végéhez, és az eső is megeredt, a kínzó fájdalom is csökkent.

Azt hiszem, akkor már a látvány is kárpótolt, órákon keresztül hatalmas dombokon, borvidékeken haladtunk át. Mint kis minionok (Gru című mesefilm) vagy rákhalászok vagy kukazsákok, fel voltunk készülve a zivataros időre rikító sárga esőruhával, aminek hála immunisak voltunk az idővel szemben. Különös módon kielégítő érzés úgy túrázni, hogy biztosan tudod, nem fogsz elázni.

Első esténket a hegyvidéken, Wolfsbergben töltöttük. Másnap reggel még tartott a zuhé. Türelmetlenül, de annál izgatottabban vágtunk bele a napba, hiszen a táj gyönyörű volt a hegyek között. Miközben meghódítottuk a magaslatot, és elnéztünk balra, a pára szállt fel a völgyből, hirtelen olyan érzés volt, mintha a fellegek felé száguldanánk. A nedves, kanyargós úton, felfelé a dombon nem ártott óvatosnak lenni. Persze, az nem az én dolgom volt, hanem Nagy Lajcsié. Néhol olyan éles kanyar volt, hogy majdnem eltanyáztunk.

Délután megérkeztünk a Bohinji-tóhoz, ami kísértetiesen emlékeztetett a viking sorozatokban látott norvég fjordokhoz, ahol a csatákat vívták, vagy lehet, nem ott harcoltak, de a lényeg, hogy mindig ámulattal töltött el a látványuk. Az idő még mindig szomorkás volt, az eső is csepergett, a táj viszont meseszép volt, majdnem olyan, mint a szériában, így hát lementünk a tó partjához, és ott vártuk az ellenség hajóit.

Késő délután már a nap is kisütött, így kellemes sétával fejezhettük be a napot a Bledi-tónál. A tótól pár kilométerre lévő kis faluban szálltunk meg egy szolid apartmanban. A szállásadónk ajánlására ott is terveztünk vacsorázni, azonban egy óra kínkeserves keresgélés után fény derült a turpisságra: aznap pont minden zárva volt, mármint az az egy pizzéria, aminek létezésében a Google sem volt teljesen biztos. Már kilenc óra lehetett, és farkaséhesek voltunk. Nem volt más választásunk, mint visszatérni a városba, ahol egy hotel parkolójában tettük le a mocit, ahol jól le is húztak tíz euróval egy órás parkolásért. Azt hiszem, az az „egy óra” minden alkalommal fájdalmat okozott. Bizarr módon a parkolóőr este kilenc után jelent meg a semmiből és készségesen felvilágosított bennünket, hogy ebben a városban márpedig csak napi jegyet lehet venni, ingyen parkolás nem létezik. Kellemes csalódás, hogy előtte pár órával egy étterem parkolójában találtunk helyet, ahol a parkolóőr kifejezetten motorosoknak fenntartott helyet biztosított számunkra (mármint nem az étterem, hanem a parkolóőr tartotta fenn a helyet motorosoknak, hihi); így nem kellett az étteremben étkeznünk és még csak perkálnunk sem kellett érte.

Az apartmanunkból álomszép kilátás nyílt a hegyekre, ami kárpótolt a veterán, rendesen kifeküdt, mélyedésekkel teli kanapén való éjszaka után. Hamar útra keltünk vasárnap, hiszen hosszú út állt előttünk; a Júliai-Alpokban lévő Mangart-hegyet tűztük ki úti célul, és Goriziában (Olaszország) szálltunk meg. Végre napsütésben motoroztunk, bár a kedvünkön sajnos nem segített, hogy Triglav felé folyamatosan dugókba keveredtünk. Vasárnap volt, így rengeteg autós, motoros, kisbuszos, nagybuszos és lakókocsis döntött úgy, hogy megpróbálkozik felkocsikázni a hegyre a szerpentines, szűk úton. Egy élmény volt felérni a csúcsra, ahol egyszer csak megállt a menet, és egy hosszadalmas dugó alakult ki. Miközben a tűző napon várakoztunk, a hegyoldalban báránykák tűntek fel és szórakoztattak minket indulásig. Vagyis hát engem. Alig félúton voltunk Mangart felé, de már tudtam, hogy ez lesz a legfárasztóbb napunk, ugyanakkor ez volt a legfélelmetesebb és legcsodálatosabb is.

Nagy Lajcsi eléggé paprikás hangulatban volt, habár megértem, neki aggódnia kellett, hogyan vesszük a kanyarokat, miközben folyamatosan elakadásba ütközünk. Én nem igazán voltam nyugtalan a dugó miatt, holott a fenekem már rendesen sajgott a sok kapaszkodástól meg az egy helyben való üléstől, de mindig találtam valamit, ami kárpótolt vagy elterelte a figyelmem. Például a magasságtól való félelmem.

Naivan azt gondoltam, ha sokat túrázunk hegyekben, ahol nincs korlát az út mellett, és csak a hallgatag szellő választ el minket a szakadéktól, majd sikerül legyőzni a tériszonyom. Hát nem. Olyan pánik uralkodott el rajtam, hogy elég volt azzal megküzdenem, hogy le ne huppanjak a motorról, úgy szorítottam a kapaszkodót, mintha az életem múlna rajta, és tényleg az múlt.

A Mangarthoz vezető út volt a legijesztőbb eddig, brutálisan szűk, több beláthatatlan kanyarral és szembeforgalommal. A kilátás lélegzetelállító volt, habár én út közben is nehezen vettem a levegőt. Rémülten, de felértünk a tetejére, mármint ameddig a motor elmehetett, feljebb már nem mertünk kalandozni, de lehetőség volt gyalog tovább túrázni. Megelégedtem azzal, ameddig eljutottunk.

Feltotyogtam a dombtetőre Nagy Lajcsi kacsóját szorongatva, lehuppantam a fűre, a lehető legtávolabb a meredekebb sziklarésztől, és körültekintettem. Kékes-fehéres bércek, erdők és völgyek a közelben meg a távolban, emberi léptekkel megtehető, ámulatba ejtő, szédítő távolságok, millió évek alatt képződött magasztos óriások. A hegyek megmutatják, mennyire gyönyörű az élet, és milyen hamar véget vethet annak egy rossz lépés. A vadon nem kegyelmez, magába süllyeszt, de addig is, a lábad előtt hever és engedi, hogy megmászd.

Úton Gorizia felé sok kis hegyvidéki falvat szeltünk át, a napot pedig a hangulatos kisvárosban fejeztük be, elmajszolva az első olasz fagyinkat. Gorizia nem túl lebilincselő, határ menti kisváros, de érdemes egy estét ott tölteni, és ha punnyadtan is, pár órát rászánni a környék felfedezésére. Másnap reggel Trieszt felé vettük az irányt. Különleges volt átszáguldani a tengeren, amit kettéválasztott egy hosszú sziget, ahová az utat építették. Bizony utat, nem hidat. Csodálatos helyeken mentünk keresztül, folyók vagy tenger mentén, a végén már nem is számított. Bárhol jártunk, az káprázatos volt.

Ha már a tengernél pihentünk meg, kötelezőnek éreztük, hogy csobbanjunk is egyet benne. Erős húsz percet töltöttünk a sós vízben, jókora hullámokkal megspékelve. A víz persze hideg volt, de ha úszkál benne az ember, hozzá lehet szokni. Én inkább kavicsok keresgélésével voltam elfoglalva, így eléggé dideregtem, miközben rám csapódtak és elsodortak a hullámok. Azért sikerült egy-két kavicsot kibányászni.

Trieszt nyüzsgő, mediterrán város, ahol minden sarkon találni egy lenyűgöző épületet. Megéri eltévedni a nap lenyugvó fényében, kibandukolni a partra, és szemtanúja lenni annak, ahogy életre kel az éjszaka a Hold hűs fénye alatt. A kikötőnél ücsörögve kémleltük a távoli égzengést a tenger felett, mint egy színpadi drámát. A villámok felhevítették a levegőt, ami létrehozott egy lökéshullámot és az mennydörgésként száguldott tovább a levegőben, egyenesen a mi fülünkbe.

A sok kaland és megpróbáltatás után hazafelé vettük az irányt. Összesen hatszáz kilométert tettünk meg aznap az autópályán. Bár igyekeztünk óránként megállni, ami körülbelül száz kilométert jelent egy óra alatt, még így is rettenetesen monoton és unalmas volt a hazaút. Szlovéniában egy ideig szórakoztattak a hegyvonulatok és alagutak, később már csak a véget nem érő, száraz aszfalt maradt. Többször elkapott a szédület, hiszen nem csak a fejemet kellett megtartanom, de sokszor már a kezemet is nehezemre esett nem elzsibbasztani a kapaszkodó folyamatos szorításával. Nagy Lajcsi meg podcastet hallgatott mindeközben. De biztonságban hazaértünk, megköszöntük a túrát és álomra hajtottuk a fejünket. Hosszú út volt, de minden egyes perce megérte.

Az írás a FALUMAGAZIN 2022/6. számában jelent meg. A képek a szerző tulajdonában vannak.

Ha kíváncsi vagy legújabb írásaimra, kövess Facebook oldalamon!